http://sziszamisza.freeblog.hu/files/beagle.jpg

http://static.gotpetsonline.com/pictures-gallery/dog-pictures-breeders-puppies-rescue/beagle-pictures-breeders-puppies-rescue/pictures/beagle-0008.jpg

Free Nature Wallpaper : Beagle - Puppy

 

http://www.fokusz.info/Image/52._szam/beagle2.jpg

KINOLÓGIA

Beagle

Sorozatunkban egy-egy ismert kutyafajtát mutatunk be
www.kutya.hu

A beagle viselkedését és karakterét évszázadok óta űzött munkája, a falkavadászat határozza meg. Ennek köszönheti kiváló szociális magatartását, mely nagyszerű családi kutyává teszi. A beagle nemcsak a falkavezér erejét érzi meg, de a gyerekek védtelenségét is, így szinte végsőkig barátságos a kicsikkel. Jókedvű, kedves, alkalmazkodóképes kutya, de eredeti feladatát sosem feledi, így ha alkalma nyílik rá, mindig hódolni fog vadászszenvedélyének. Olykor némi makacsságra is hajlamos, ami ellentmondásosnak tűnő módon kiváló szellemi képességeinek folyománya: a beagle nagyszerűen dolgozik önállóan, külön utasítás nélkül oldja meg a felmerülő problémákat.



A beagle egyike a legősibb vadászkutyáknak. A rómaiak számos sportot vettek át az antik görögöktől, köztük a falkavadászatot is. A fajta egy régi, tapasztalt tenyésztője, Otho Paget Xenofónra hivatkozva írja, hogy Angliában már a rómaiak előtt tartottak vadászkutya falkákat. Írásos dokumentumok bizonyítják, hogy Pwyll, Wales hercege ? Artúr király kortársa ? fehér színű kutyákból álló falkát tartott fent. A ?hound? típusú kutyákat a mai értelemben vett fajták kialakulása előtt két csoportra osztották: a ?gaze? vagy ?greyhound? a szemével vadászott, míg a sima ?hound? az orrát használta a vad felkutatására. Erzsébet hercegnő korában minden valamirevaló angol gentleman rendelkezett saját falkával, de ekkoriban még nem a róka volt az elsőszámú zsákmány. A nagyobb növésű ?buck hound? szarvasvadászatokon segédkezett, a kicsi ?beagle? pedig nyúlra vadászott. A beagle elnevezés talán a francia ?be? geule? kifejezésből ered, mely körülbelül tátongó szájat jelent; ezzel a kutya folyamatos hangadására, csaholására utalhattak. De az is elképzelhető, hogy a fajta elnevezése a kutya kis méretére vonatkozik, a régi angol ?begele? vagy a francia ?beigh?, esetleg a kelta ?beag? szó alapján. A XVIII. század közepére a rókavadászat egyre népszerűbbé vált a fiatal nemzedék körében, mely izgalmasabbnak találta ezt a fajta vadászatot. Ekkor a korabeli beagle-nek két típusát különböztették meg: a Southern Hound lassú volt és nehézkes, hosszú fülekkel és mély hanggal, míg a North Country Beagle ennek éppen az ellentettje. A XIX. század közepének egyik híres falkája Essexben élt, Parson Honeywood tulajdonában. Ezek a kutyák jelentik a modern beagle kialakulásának kezdetét, a rákövetkező idők minden híres falkája e kutyák hagyatéka.



Gyakori tévhit, hogy a beagle-t a foxhoundból ?kicsinyítették? a tenyésztés során, pedig éppen az ellenkezője történt. A beagle nemcsak a legrégibb fajták egyike, de a bloodhound és az otterhound mellett a legközelebb áll az ősi hound típushoz.

Angliában a beagle marmagasságának felső határa 16 inch azaz 40,64 cm. Az Egyesült Államokban valamivel alacsonyabb, 15 inch a határ (38 cm), ráadásul itt két méretváltozatot különböztetnek meg, a 13 inch alatti és feletti kutyákat.



A falkakutyák eredeti feladata egyetlen vad felkutatása és megállítása volt. Amint az egyik kutya szagot fogott, ezt folyamatos hangadással jelezte, a többiek csatlakoztak hozzá, és ettől a ponttól kezdve csak ezt az egyetlen vadat ? akkoriban legtöbbször nyulat ? követték. Mivel a nyúlszag kimondottan illékony, a falkakutyáknak nagyon jó szaglással kellett rendelkezni. A falka vagy a vadászok elé terelte a zsákmányt, hogy azok lelőjék, vagy annyira kifárasztotta, hogy maguk a kutyák fogták meg a nyulat. Bár Európában mára már szinte mindenütt tilos a falkavadászat, azért a beagle nem vált munkanélkülivé. Megfelelő kiképzés után számtalan vadászati szituációban megállja a helyét, márcsak kiváló engedelmessége és vezethetősége miatt is. Igazi erőssége a hajtás és a csapázás. Bármilyen vadra használható, ugyanolyan hatékonysággal. Persze az egyes egyedek előnyben részesíthetnek bizonyos vadfajokat, de ez nemcsak a beagle-nél van így. Kis mérete és mély orral kereső stílusa miatt kifejezetten lassan dolgozik, ami számos előnnyel jár a vadászat során. A legtöbb hosszúlábú, csendben dolgozó kutya ugyanis nyugtalanítja a vadat, mivel az nem tudja, mit történik, így pánikszerű menekülésbe is kezdhet. A folyamatos hangadással dolgozó kutya azonban nemcsak a vadásznak jelzi hollétét, hanem a vadnak is, így az lassabban mozogva kerül puska elé, ezért könnyebb felismerni és megítélni, majd szabályos, kontrollált lövést leadni. A beagle másik előnye, hogy mérete és munkamódszere miatt képtelen egy egészséges őzet beérni. Nagyobb kutyáknál ugyanis fennáll a veszély, beérik és megtépik a vadat. A beagle-ből szinte teljesen hiányzik ez a törekvés, nem agresszíven vadászik. Ennek köszönhetően a védekező vad okozta sérülések is elkerülhetőek.

A beagle magabiztos, kitartó, vitális kutya. Megfelelő nevelés és szoktatás mellett kiváló jelzőkutya lehet, de őrző-védő munkára alkalmatlan; egy igazi beagle-től távol áll mindenfajta agresszivitás. Nagyon szoros kapcsolatot igényel gazdájával, aki számára falkatársait is helyettesíti. Egyedül, kennelben tartani a legrosszabb, amit tehetünk vele. Testmérete, könnyen gondozható szőrzete, és nem utolsósorban karaktere kiváló családi kutyává teszi, mely lakásban is könnyen tartható.

http://www.22dog.com/images2/Beagle.jpg

http://www.pet-net.net/dogs-puppies/articles/Beagle.jpg

 

http://pszinaploszis.freeblog.hu/files/beagle_picik.jpg

Ő az, aki ?csak jön és mondja?. Úgy, hogy nem jutsz szóhoz, nem kapsz levegőt. Mintha ő lenne a csaholó puli, s te a kóbor kisbirka: megkérdezésed és beleegyezésed nélkül terel oda, ahova jónak látja. Mert a dolgoknak úgy kell történniük, ahogy ő akarja, és te is a dolgok része vagy; az egyéniség, szuverenitás, autonómia egytől egyig ismeretlen fogalmak a számára. (Groteszk módon még az általa tisztelt embereket is ezen a módon - elsöprő rohammal ? ?Én olyan nagyon nagyra tartom magát, drága professzor úr!? kiáltással szorítja a falhoz.)
Aki Lerohanó karaktervédekezést használ, az nem kommunikál, hanem csak beszél és beszél. A kétirányú kommunikációnak ugyanis - miként a légzésnek - ritmusa van. (Információ átadás - utána szünet, míg a másik fél feldolgozza, amit hallott - információvétel - utána szünet, hogy az indító fél is feldolgozza, mi történt a másikban, és milyen új információval gazdagította az a világát - utána újabb információadás - és így tovább?) Ha a beszélgetés ettől a ritmustól eltér (márpedig legtöbbször eltér), akkor valaki (esetleg mindkét fél) Lerohanó taktikát alkalmaz.
A lerohanás formái a monologizálás, a traktálás, a prédikáció, a leckéztetés, a számonkérés, az utasítgatás, a fenyegetőzés, a handabandázás, a veszekedés, valamint a fizikai erőszak minden formája. Az agressziót elszenvedő fél vonakodása, menekülő manőverei csak olajat öntenek a Lerohanó tüzére, aki ennek hatására kétszeres erővel nyomul a másik személyes terébe, s igyekszik annak figyelmét és érzelmi életét kontrollja alá vonni. Bizonyos változataiban a Lerohanó stratégiája lehet kifejezettem kellemes és szórakoztató is: egy társaság magából vicceket ontó középpontja, vagy egy baráti kör jóízűen adomázó korelnöke azonban éppúgy nem hagy szóhoz jutni másokat, s éppúgy ellehetetleníti a kétirányú kommunikációt, mint e karaktervédekezés agresszív képviselői.
Lerohanó stratégiát alkalmaz minden önjelölt Segítő és Megmentő, aki, miként a jó pontot gyűjtő kiscserkész, a járda szélén buszra váró vak nénit akarata ellenére is átvonszolja az úttesten. Az ilyen személy mindig tudja, mi a jó a másiknak, s az akár akarja, akár nem, jó tanácsait, ajándékait minden tiltakozás ellenére is kénytelen elfogadni. A Lerohanás társadalmilag elfogadott és intézményesített formája, amikor valaki rangja, pozíciója, vagy tekintélye felhasználásával nyom el, söpör félre, vagy aláz meg másokat, illetve követeli meg a feltétel nélküli engedelmességet. A Lerohanó célja, hogy dominanciáját, akaratát közvetlenül és haladéktalanul érvényesítse másokkal szemben. Manőverei minden esetben Győztes-Vesztes helyzetet eredményeznek, amelyben eleve ő van lépéselőnyben. E működés az etológia tanúsága szerint már az igen alacsonyrendű fajoknál is felfedezhető, tehát bátran tekinthetjük e kapcsolódási (erőnyerési, energiarablási) formát szubhumán örökségnek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez az emberalatti viselkedésminta milyen mélyen és alapvetően áthatja a társas kapcsolatokat a családi viszonyoktól egészen az országok közötti kommunikációig.
E karaktervédekezés is (a többihez hasonlóan) a korai életévekben rögződik és nyeri el végleges formáját. A Lerohanó szülei még ha gondoskodók voltak is, akkor sem figyeltek eléggé a gyermek aktuális szükségleteire - ezekért neki kellett velük szemben erőszakosan kiállnia (?Én a piros kockás inget akarom!?, ?Nem eszem meg a spenótot! Utálom a spenótot!?). A nevelés elkerülhetetlennek tekintett erőltetés-ellenállás körei azután mesterien begyakoroltatják és rögzítik annak alanyában a Lerohanó taktika minden csínját-bínját: amint ugyanis a gyereket megtömik spenóttal, vagy felrángatják rá a kék pöttyös inget, ő nyomban szalad, s változatlan szavakkal és mozdulatokkal végigcsinálja e tortúrát a mindig készséges és engedelmes plüssnyusziján.
Más eset, amikor a szülők, bár otthon tartózkodnak, valamivel mindig el vannak foglalva, s nem érnek rá a gyerekkel törődni. Ilyenkor az a figyelmet és a felé fordulást úgy csikarja ki, hogy látszólagos ürügyekkel lépten-nyomon megzavarva a nagyon köreit, elébük áll, s hol egy kigombolódott babaruha, hol egy leesett lendkerék ürügyén igyekszik a közönyös felnőttvilágot mozgósítani. Sokban hozzájárulnak e karaktervédekezés kialakulásához azok a nagymamák is, akik a gyermek hisztérikus rohamai hatására rendre beadják a derekukat, s a további cirkusztól tartva engedelmesen végrehajtják az unoka legveszélyesebb parancsait is. Mindez azt a felnőttkorig eleven, ám hamis képzetet erősíti a Lerohanóban, hogy mások odaadó figyelmét, szeretetét és együttműködését erőszakkal is ki lehet váltani.
Az erőszak finomabb, ám korántsem könnyebb megélésű szintje az érzelmi zsarolás, a ?ha szeretsz, akkor ezt megteszed (vagy: nem teszed meg)? üzenete. A lerohanás szélsőséges, ám korántsem ritka alfaja a megfélemlítés. Itt a Lerohanó fizikai erőszakkal, illetve az azzal való nyílt vagy burkolt fenyegetéssel kényszeríti másokra akaratát. E típus már megjelenésével is szorongást ébreszt; öltözködése, testtartása, hanghordozása, gesztusai agressziót sugallnak. Pedig aki ilyen karaktervédekezést használ, az - paradox módon - a szíve mélyén bizonytalan, orientációs problémákkal küszködik, s tulajdonképpen ő van tele félelemmel. Biztonságot egyedül az ad neki, ha mindenki kushad, amikor ő megjelenik. Üzenete a ?Leszorítalak!?, az ?Elnémítalak!?, a ?Megadásra kényszerítelek!?, és a ?Megsemmisítelek!?.
A Lerohanó igen gyakran használja a Számonkérő stratégiáit, és viszont. Tulajdonképpen e két karakterstruktúra pompásan kiegészíti egymást. Leszerelésük, semlegesítésük egyedül csak mesteri szintű kommunikációs stratégiával érhető el. Ám mint a sowetói börtönklánok vezetőinek tartott empátiatréning is bizonyította: nincs olyan szélsőségesen elvadult helyzet, amelybe ne hozna enyhülést, megoldást az érzések és szükségletek felszínre hozása, egyeztetése, vagyis a valódi kommunikáció.
 
 
 
A Méltatlankodó

Figura: az Áldozat
Énállapot: Lázadó Gyermek
Trikófelirat: ?Tudom, hogy úgyis belém rúgsz?
Redfield: Szegény én
 
 
 
Amikor azt tapasztaljuk, hogy valakit (akár minden látható ok nélkül) lépten-nyomon bántanak, megsértenek vagy vesztes helyzetbe hoznak, élhetünk a gyanúperrel, hogy ő méltatlankodó karaktervédekezést használ.
Ha alaposabban megfigyeljük, észrevehetjük azt is, hogyan provokálja ki e bánásmódot: dühösködik, méltatlankodik, pufog, máskor szenved, nyafog, panaszkodik - egészen addig, míg valaki le nem teremti. Gyakran nem szól, semmit nem csinál, csupán az arcára ül ki az értetlen, sértett felháborodás. Van úgy, hogy arra leszünk figyelmesek: olyanokba köt bele, akikkel szemben teljesen esélytelen, illetve idegesítő manővereivel, addig-addig bosszantja környezetét, míg agresszív reakciókat nem ébreszt. Gyakran akkor szól, amikor éppen nem kéne, vagy ügyetlenkedve, szeleburdin felborít, eltör, kiönt valamit. Amikor aztán nekitámadnak, kioktatják vagy leszidják, egy ideig csöndben marad, majd - a benne élő rejtett, mazochisztikus igény késztetésének engedve - újabb játszmába fog, aminek vége megint csak az, hogy rászólnak, fegyelmezik, korlátozzák vagy megalázzák.
E karaktervédekezés gyermekkori kialakulása gyakran olyan anyával hozható összefüggésbe, aki elnyomó, kontrolláló viselkedése mellett folyton saját áldozati és áldozatot hozó szerepét hangsúlyozta. Attitűdje, a ?hagyd, majd én megcsinálom?, a gyermekben egy életre rögzíti a tényt, hogy ő igazából butácska és ügyetlen az önálló cselekvéshez. A Méltatlankodó felnőtt korában is elsősorban az alkalmatlanság érzésével küszködik.
E típusra kis korában a szülei felől figyelem és törődés irányult, igaz, meglehetősen sajátos módon. A szülők úgy tekintették ugyanis, mintha a gyermek az ő szerves részük, ötödik végtagjuk volna. Ezért aztán nem értették s nem is fogadták el gyermekük önálló gondolatait, szabad akaratának megnyilvánulásait. Minden (testi, lelki, szellemi) területen szorosan ellenőrizték, mintha folyamatosan azt sugallnák: ?Mellettünk nem lehetsz önálló egyéniség?. Ebbe a gyermek előbb-utóbb beletörődött, s képtelenné vált megkülönböztetni magát a szüleitől. Eközben azonban úgy érezte, hatalmas nyomás nehezedik rá, s az otthona valóságos börtön: ő a rab, a szülők pedig a fogvatartók, akik minden kitörési kísérletét, önálló próbálkozását letörnek. Valahányszor érzéseit, dühét kifejezte, megszégyenítették, vagy bűntudatot ébresztettek benne. Gyakran a büntetést (testi fenyítést) követően megenyhülve magukhoz ölelték, s így tudatták vele, voltaképpen szeretik - ezzel is elvéve az élethatárok megteremtésének lehetőségét, a dachoz és a különálláshoz való jogát.
A szülők a gyermek kreativitását rendre magukhoz ragadták, és saját magukat vetítették rá produktumaira (pl. a rajzait kiegészítették, befejezték, átértelmezték, s így büszkélkedtek vele a vendégek előtt). A kicsi esetlenségét is szégyellték: kivették a kezéből a törékeny tárgyakat, és ők fejezték be setesutára sikeredett mondatait. A Méltatlankodó ezért felnőtt korában is hajlamos arra, hogy gondolatmenetét, mondatait ?nyitva hagyja?, azokban elvesszen, vagy azokba belezavarodjon - ezzel újra és újra kikényszerítve másokból, hogy elvegyék tőle a szót.
Aki e karaktervédekezést használja, gyakran becsapottnak, legyőzöttnek, megalázottnak érzi magát. Sértetten magába húzódik, érzéseit visszatartja, kreativitását elrejti, s a külvilág felé tehetetlenséget és passzivitást mutat. Környezetében szinte kitapinthatóan érzékelhető a benne forrongó düh és harag. Manővereivel kontrollt, agressziót, megszégyenítő reakciókat vált ki, amelyektől aztán mélyen megbántódik, méltatlankodni kezd, s ez aztán újabb negatív reakciókat generál. Ezzel be is zárul az ?elnyomnak, amitől dühös leszek, amitől aztán még jobban elnyomnak? ördögi köre.
 
A Méltatlankodó felnőtt korában is alulértékeli magát, s olyan alárendelt helyzeteket keres, ahol tőle alkalmazkodást és engedelmességet várnak. Függősége okán azonban titkon keserűséget érez, és másokat vádol. Mélyen legbelül szabadságra vágyik, ám ezt még szóba hozni sem meri. Kedvenc szava a ?soha? és az ?úgyse?. Nem szívesen ismeri be, hogy pozíciója meglehetősen kényelmes: sem döntenie, sem felelősséget vállalnia nem kell. Gyakran szenved attól, hogy nem tudja magát megfelelően kifejezni: ?mert nem hagyják, hogy elmondjam/hogy befejezzem?. Mások engedélye nélkül azonban szinte mozdulni sem mer, s amikor spontán tesz valamit, nyomban bocsánatot is kér. Meggyőződése, hogy a fizikai világ börtön, ahol - legalábbis számára - tiltott minden autonómia.
Emberi kapcsolataiban rendre vesztes játszmákat indít, és sorskönyvét is vesztes típusúra írja. A társalgás - mivel tart a kontrolltól és a lerohanástól - nehézkesen döcög vele, miközben a zavar és a tehetetlenség érzése lebeg a levegőben. Emberi viszonyaiban csak látszólag engedelmes, valójában sohasem hódol be igazán vagy adja oda magát teljesen. Gyakran alkalmazza a ?Megsértem magam, mielőtt te sértesz meg engem? stratégiát.
Ötleteit parlagon hagyja, így mások veszik fel és viszik sikerre őket. Dolgai végét elügyetlenkedi, ezért társai teszik föl az i-re a pontot, és aratják le a dicsőséget azért a munkáért, melynek 99 százalékát ő végezte el. Játszmáit követően törvényszerűen megraboltnak, becsapottnak, legyőzöttnek érzi magát. Aki Méltatlankodó karaktervédekezést használ, úgy tartja, ő voltaképpen az élet nemecsek ernője, kinek nevét csupa kisbetűvel írták be a Sors Nagykönyvébe.
 
 
 
A Számonkérő
 
 
 
Figura: az Ügyész, a Lovag
Énállapot: Irányító-szabályozó Szülő
Trikófelirat: ?Bebizonyítom, hogy nem vagy oké?
Redfield: Megfélemlítő
 
 
 
Amikor egy beszélgetés során elhatalmasodik rajtad az érzés, hogy vizsgán ülsz, és a vizsgáztató - miért, miért nem - folyton olyasmit kérdez, amivel rátapint a leggyengébb pontodra, meg lehetsz győződve: olyan emberbe botlottál, aki Számonkérő karaktervédekezést alkalmaz. Az is ő, aki amikor belép a szobádba, egy táborfelvigyázó szemével pillant körbe, s azon nyomban kiszúrja, hogy a párna alá gyűrted a fehérneműdet, és konyakospoharat rejtegetsz a könyveid mögött. Akkor is vele találkoztál, amikor rövid együtt töltött idő után azon kapod magad, hogy állást foglaltál valakivel szemben őmellette, s immár ketten, kórusban bíráljátok a kormányt, az ellenzéket, a multikat, vagy a biciklistákat. Mellette nem maradhatsz pártatlan: vagy vele vagy, vagy ellene - a langyosokat az Úr is kiköpi.
E karaktervédekezés a családi csatamezőn formálódik és edződik a korai életévekben. A gyermek akaratlanul is belevonódik a szülők kapcsolati játszmáiba - ilyenkor az apa a lányával, illetve az anya a fiával köt tudattalan szövetséget. A gyermek úgy érzékeli: az egyik szülőnek igaza van (nevezetesen annak, akivel ő szövetséges), és az a fél győz is. Így alakul ki benne a tántoríthatatlan meggyőződés, hogy aki győztes, az jó (oké), aki pedig veszít (az rossz (nem oké). Ezért aztán neki mindig, mindenáron győznie kell, mert számára a vereség egyet jelent a bukással, a szégyennel, és a megsemmisüléssel.
Aki számonkérő karaktervédekezést alkalmaz, annak igazi problémája a megcsalatás, és az elárultatás élménye. Ennek első megtapasztalása ahhoz a szülőhöz kötődik, akivel titkos szövetségre lépett. Az ugyanis a látszólagos győzelem után - a gyermek számára felfoghatatlan okból - egy fedél alatt marad az ellenféllel. A Számonkérő ekkor kezdi sejteni, hogy őt valójában csak eszköznek használták. Mivel azonban elkötelezettsége kikezdhetetlen, maga sírig hű marad az eredeti szövetségeshez. Erre az egyoldalú viszonyra csupán futó, kamaszkori epizódok vetnek némi árnyékot, mikor is a Számonkérő életében felbukkannak az első szerelmek. A szülő ezekre (néha a valóságban, ám gyakran csupán a gyermek képzeletében) heves féltékenységgel reagál, s a rajongás tárgyát titkos ellenségének tekinti. A Számonkérő (hosszabb-rövidebb belső tusakodás után) úgy dönt, nem hagyhatja cserben anyját, apját, így aztán - keserves sóhajok közt - szerelme hajóját zátonyra futtatja. Ettől fogva külön utakon jár nála a szex és a szerelem: akivel ágyba bújik, azt rendre megveti, akibe pedig szerelmes, azt a vágy elérhetetlen tárgyává teszi - ezzel is demonstrálva az apjának/anyjának fogadott örök hűséget.
A Számonkérő - a családi frontvonalak közt manőverezve - már igen fiatalon tökélyre fejleszti páratlan arzenálját: éles szemét, érvelési készségét, legyőzhetetlen intellektusát, jogi jártasságát, stratégiai érzékét és kritikai szemléletét. A harcok során csak megacélosodik világképe, mely leginkább egy számítógépes kalandjátékra emlékeztet: az univerzum csatatér, ahol élet-halál harcukat vívják a Jó és a Rossz erői. Ő természetesen a jó oldalon áll, és feltartóztathatatlanul tör a végső győzelem felé.
A Számonkérő ebben a jövőben él, a jelen veszteségeivel mit sem törődik. A világra csupán mint kulisszára, próbatételekkel teli harci terepre tekint. Az emberek (rokonok, barátok, munkatársak) e drámában vagy a szövetséges, vagy az ellenfél szerepét játsszák; középút nincs. Ám míg a valódi ellenfelek sohasem köpönyegforgatók, addig a saját szövetségesei rendre elárulják, és hátba támadják. Minél közelebb állnak hozzá, annál inkább. Ezért egy idő után mindenkivel szemben bizalmatlanná válik, és mindent a kontrollja alá akar vonni. Keresi a hibát, a tökéletlenséget, a gyanús jelet: azt, hogyan férkőzhet újra és újra a Jó Rendszerébe a Rossz, az Ellenlábas. Szemlélete apokaliptikus: az idő lejárt, a lehetőség az utolsó, a harc totális, és aki megpihen, az elveszett.
Így hát a Számonkérő szüntelenül ellenőriz, irányít, szemmel tart, bírál és nevel. Testtartása feszült szeme éberen cikázik. Szerepe a szigorú, felelősségteljes szülőé, akivel szemben mindenki más csak tökéletlen és hibákkal teli gyermek lehet. Tekintetéből folyton ez sugárzik: ?Rajtakaplak, meglásd!? Előre formált, sarkos ítéleteket hangoztat emberekről, helyzetekről, és sűrűn használja a ?kell? vagy ?kellene? szavakat. Ha hallgatod, azon fohászkodsz: ?Csak én ne kerüljek a célkeresztjébe!? - s ezzel észrevétlenül már hozzá is igazodtál elvárásaihoz, és magadévá is tetted a szemléletét. Ha vitába bocsátkozol vele, azzal is csak azt hozod tudomására, hogy egy porondon küzdötök (még ha a porondot kérdőjelezed meg, akkor is). Ebből a ringből, ha egyszer beszálltál, csak vesztesen távozhatsz. Meggyőzni, legyőzni nem tudod; úgy tűnik, sehol nincs gyenge pontja. Achilles-sarkát egyedül az érzelmek jelentik, ám azokat oly mélyre rejti, hogy még ő maga sem fér hozzájuk. Érzések helyett az indulatok mozgatják: az ügy iránti rajongása, az ellenfelek megvetése, a diadal mámora vagy a csalódás keserűsége. A vereségen kívül egyedül attól tart - mivel egyszerre több fronton is hadat visel -, hogy a vállára nehezedő teher egyszer csak összeroppantja.
Alaptörténete az Igazság Harcosáé, a Lovagé vagy a Forradalmáré. Azé, aki csapata élén győzelemre vitte az Igazság ügyét, s akit társai a diadalmenetben pajzsukra emelve királlyá (vezetővé) tettek. Csakhogy a jó harcos sohasem jó király. Mert míg az előbbi örökké célt, feladatot keres, mozgásban van, és poláris szélsőségekben, élet-halálkérdésekben gondolkodik, addig az utóbbi statikus, biztonságot és nyugalmat sugárzó személy, aki a konfliktusokat méltányosan, mindkét fél megelégedésére, uralkodóhoz méltón oldja meg. Így aztán aki koronával a fején békeidőben is harcosként él, és ellenfelet (hibást, bűnöst, árulót) keres, meg is találja, legtöbbször paradox módon, a közvetlen környezetében. Ugyanis éppen a szövetségesek, a volt harcostársak, barátok, munkatársak tűrik e fantomokkal való hadakozást a legnehezebben. S amikor elszakad a cérna, bazárul az ördögi kör, s a Számonkérő végre elrebegheti a (várt és rettegett) halhatatlan mondatot: ?Te is, fiam, Brutus?? Ettől aztán keserű hite új erőre kap, s minden későbbi szövetségkötés alkalmával már eleve felkészül a törvényszerű cserbenhagyásra és árulásra.
Archetípusa az Inkvizítor, aki azért keresi és irtja tűzzel-vassal másokban a rosszat, mert addig sem szembesül azzal a zavarba ejtő ténnyel, hogy a Rossz nem itt vagy amott, hanem éppen őbenne lakik. Mert bármennyi eretneket küld is a máglyára, attól a benne terjengő sötét árnyék egy fikarcnyit sem zsugorodik. Nem is fog, amíg fel nem ismeri annak valódi nevét, amelyik nem a Gonosz, a Kísértő, vagy a Sátán, hanem a Tudatlanság. Annak nem tudása, hogy a polaritás világában a Jó újra és újra életre hívja ellenfelét, a Rosszat. És mert e kér princípium örökké egymást szüli-teremti, ezért egyik sem képes legyőzni, megszűntetni a másikat. Megoldást egyedül a polaritások kívüli egység hozhat, amely nem az érzések és szükségletek (vagyis a lélek) dimenziójában lakik. Úgy hívják: tao, vagy ???, alaposan megtépázott, kihasznált és elárult nevén: szeretet.
 
 
 
 

Személyiség tipológiák - Humanisztikus asztrológia I.

Ezt a bejegyzést szeretném Rákos Péter elméletének szentelni, mivel a legfontosabb klasszikus személyiségtipológiák már terítékre kerültek, és úgy gondolom, itt az ideje egy kis fellélegzésnek. Rákos Péterről dióhéjban annyit, hogy írt már forgatókönyvet, színdarabot, az ország egyik legtermékenyebb asztrológiai publikátora, idejének legnagyobb részét azonban a humanisztikus asztrológia (ítélet- és előítélet-mentességet előtérbe helyező tudományág), és annak tanítása köti le. A humanisztikus asztrológia egyébként legalább akkora hangsúlyt fektet a pszichológiai alapokra, mint a nevében is szereplő asztrológia, ezért is szól ez a bejegyzés erről a témáról.
 
 
 
A humanisztikus asztrológia szerinti személyiségtípusok
 
 
A Belevonó

Figura: a Kis Árva
Énállapot: Alkalmazkodó Gyermek
Trikófelirat: ?Előbb-utóbb rájössz, hogy csak te segíthetsz rajtam.?
Redfield: Szegény én

Aki a Belevaló karaktervédekezését alkalmazza, olyan gyermekké válik, aki másoktól figyelmet, gondoskodást, szeretetet, energiát kér (koldul, követel, csal ki). Olyan hatást kelt, mint egy fészkéből kiesett madárfióka vagy egy óvodás kisfiú vagy kislány, amit a szülei a közért előtt felejtettek a padon, s most kétségbeesetten és reménykedve tekintget az arra járókra, hátha valaki végre kézen fogja, és hazaviszi.

Már testalkata is kiváltja másokból az utógondozás etológiai reflexét. A nagy, domború homlok, a kócos vagy pelyhes haj, a tágra nyílt, kerek, ártatlan szem s a gyermeki, szemérmes báj mind-mind olyan ingerek, amelyekre legtöbben odafordulással, törődéssel válaszolnak. A Belevonó, hogy e hatást fokozza, gyakran selypegve beszél, vagy az előadásmódján üt át a gyermeki naivitás. Felnőttként is gyakorta végeérhetetlen fecsegésbe kezd: mesél erről, mesél arról, s míg a másik fél vagy az őt körülvevő társaság udvarias hallgatását jóindulatú bíztatásnak veszi, eközben alaposan megcsapolja a tűkön ülő hallgatóság energiáit.

E karaktervédekezés csecsemőkorban, illetve a csecsemőkor és a kisgyermekkora határán alakul ki. Az ilyen gyerek gyakran nem ehetett eleget abból, amit kívánt, mert az édesanyja vagy az őt tápláló személy sietett, ingerült vagy türelmetlen volt vele. A szülők néha energiarablónak tűntek: elvették azt, amiről a gyerek úgy érezte, neki járt volna. Belekanalaztak a tányérjába, vagy megették a marcipánfigurát a vasárnapi torta tetejéről. A csecsemő, később a kisgyermek mindezt, mint az életben maradását veszélyeztető hatást értelmezte, így a szükségesnél hamarabb kezdett önállóvá válni, járni és beszélni. Maga ment utána annak, amire szüksége volt, s azt manővereivel maga nyerte, ügyeskedte, hízelegte ki a környezetéből. E stratégiák képezték azután kapcsolatai alapját egészen felnőtt koráig.

Aki Belevonó karaktervédekezést használ, abban szilárd meggyőződés él: az univerzum őt nem táplálja, s eleve kudarcra ítélt minden próbálkozása, hogy segítség nélkül is helytálljon az életben. Így folyton függőségi helyzeteket alakít ki másokkal, akiken azután, ?mint kismajom a szőranyán? tehetetlenül csüng, és akihez szélsőségesen ragaszkodik. Üzenete a ?segíts?, a ?figyelj rám? és a ?szeress?. Célja, hogy másokat úgy vonjon be a problémájába, hogy számukra az a sajátjuknak tűnjön, s így kétszeres erővel lássanak hozzá annak megoldásához.

Az e karaktervédekezést használó nők gyakran azért adják oda magukat egyéjszakás kalandoknak, hogy így kapják meg a törődés és a szeretet illúzióját. Amikor a Belevonó csalódik, kialakul benne a keserű (tév)hit: ?Aki nem ad, az nem szeret?, és: ?Amire szükségem van, azt úgysem kapom meg?. Környezete ezzel szemben úgy tartja, bármennyit kap is, neki soha nem elég. Számára a jóllakottság érzése (átvitt értelemben is) ismeretlen fogalom.
 
Kapcsolatait pozitív esetben szimbiózisban éli, negatív esetben kiszolgáltatott, függő viszonyokba szövi be magát. Szülő-gyermek viszonyt generál, ahol természetesen övé a gyermeki szerep. Játszmáit onnan ismerhetjük fel, hogy észrevesszük magunkon: anélkül adunk valakinek figyelmet, anyagi javakat, ingyen kosztot, szabad bejárást, energiát (pl. mi intézzük a dolgait, mi járunk közben az érdekében), hogy ő azt hasonlóval viszonozná.
 

Sokszor évekig vagy akár évtizedekig fennállnak az ilyen ?egymást kiegészítő? kapcsolatok, melyek csupán azért károsak, mert azon a tévhiten alapulnak, hogy az egyik fél a másik segítsége nélkül alkalmatlan az önálló, felnőtt életre. Pedig éppen e helyzet gátolja meg a Belevonót abban, hogy karaktervédekezését elengedve felvegye a felnőtt szerepét, s képessé váljon a gondoskodásra önmagáról és kiálljon a saját érdekeiért.

A Büszke
 

Figura: a Győztes
Énállapot: Felnőtt (játszmamentes)
Trikófelirat: ?Ebben a klubban még a ruhatárig sem jutsz el?, ?Mi, Hohenzollerek?
Redfield: -

Amikor valaki Büszke karaktervédekezést használ, úgy érezzük, valamely felettünk álló kaszt tagjával találkoztunk. Tekintetünket egy állatkert-látogató semleges pillantásával viszonozza, amely éppoly közömbös érdeklődéssel siklik át rajtunk, mint a földi fauna más, jelentéktelen megnyilvánulásain. E karaktervédekezést alkalmazó személy zárkózott és megközelíthetetlen, bár viselkedésében sosem találni semmi kivetnivalót. Előzékeny, udvarias, és mindig gondosan tartja a két lépés távolságot. A jólneveltség mintaképe, aki a legmagasabb társadalmi körökben sem jön zavarba, terítékén sem keveri össze a langusztanyitót a homárbontóval.
 
Kinézete makulátlan, testfelépítése tökéletes. Egészségesen táplálkozik, és rendszeresen sportol: nyáron vitorlázik, télen síel, a köztes időben pedig teniszezik. Öltözete ízléses, nem hivalkodó, ám ha alaposabban megnézed, kiderül, minden ruhadarabja márkás ritkaság. Képes úgy felállni egy olasz vacsorától, hogy inge nem pettyes a paradicsomszósztól, s úgy enni őszibarackot, hogy a cukros lé nem folyik végig a csuklóján. Nőként a sminkje hibátlan, férfiként pedig a frizurája olyan, mintha öt perce lépett volna ki a hajvágó szalonból. Szinte kizárólag a magafajtával barátkozik, s ebből a klubból választja élete párját is. Minden bizonnyal róla formázták Barbie-t, az amerikai álomipar szőke műanyag babáját, illetve hófehér mosolyú, poliészter párját, Kent.
 
A Büszke nem vegyül, és nem tülekszik együtt a röfögő kondával. Származása, anyagi körülményei vagy képességei előjogokat biztosítanak számára, melyeket környezete magától értetődő természetességgel biztosít neki, s melyekkel ő magától értetődő természetességgel él is. Páratlan módon képes uralkodni magán: érzései, indulatai sosem ragadják el. Vitákba nem bonyolódik, s ha állást foglal, az egyértelmű és végleges. Az ügyek, melyekkel foglalkozik, nagy horderejűek, és teljes embert kívánnak, ezért nincs ideje léhaságokra.
 
A Büszke a valódi világra, a kézzelfogható dolgokra összpontosítja energiáit: őt csak a mérhető eredmények érdeklik. A legkiválóbb iskolákban végez (summa cum laude), utána a legjobb munkahelyek várják, s fizetése is egy tizedes jeggyel jobbra helyezkedik el az átlagénál.
 
Mindenki őt, csodálja, őt irigyli. Ez kissé elveszi a kedvét attól, hogy az emberek felé forduljon. Segítséget sincs kitől kérnie, hiszen mindenki őrá néz fel, őtőle várja a megoldást. Ő azonban magát csupán rendben lévőnek tartja, nem felsőbbrendűnek. Azt azonban őszintén nem érti, másnak miért nem megy az, ami neki igen, vagyis más miért csinál életre szóló problémát abból, amit ő (úgy hiszi) tíz perc alatt megoldott, s miért vergődik mindenki az indulatok, a játszmák és a kivetítések hálójában. Saját értékét nem látja abszolútnak, a világ által csodáltakat viszont réges-rég túlhaladta.
 
A Büszke-karaktervédekezés problematikája a valódiság, a valóságosság kérdésköre. A hitelesség azonban az érzések és érzelmek világában gyökerezik, mely területtel ő nem foglalkozik: úgy értékeli, itt minden a legnagyobb rendben nála. Abban a mágikus hitben él ugyanis, hogy egy probléma, ha nem veszünk róla tudomást, ha nem beszélünk róla, már meg is szűnt létezni. Ez a hit a Büszke gyermekkorából ered.
 
Családjában minden tökéletes volt: az ingek tiszták, az abrosz hófehér, az ellenőrző telis-tele ötössel. A szülők viselkedése azt sugallta: ?Nekünk már majdnem sikerült, csak éppen nem voltak meg a lehetőségeink. De te, a mi vállunkon, fel fogsz jutni a csúcsra. Te meg fogod csinálni, és mi büszkék leszünk rád!? Így aztán csak a jóra, a pozitívra, az előremozdítóra koncentrálnak, a problémákkal nem bíbelődnek. Ez a gyermekben azt a téves elképzelést alakította ki, hogy a baj, ha nem említik, magától elillan: tulajdonképpen nem is létezik. Anyuka nem is konyakozza magát minden este merev részegre; apukának nincs is barátnője; nagyinak sincsen rákja, hiszen reggel újra együtt ül a család, mindenkin vasalt ing, mindenki arcán mosoly, s mindenki derűs hangon beszél az aznapi tennivalókról. Így alakul ki lépésről lépésre a gyermek meggyőződése: tulajdonképpen nincs miért aggódni, hiszen minden, ami rossz, nem más, mint a képzelet játéka.
 
A Büszke világa, mire felnő, valóban tökéletes lesz. Csupán a tudata alatt motoszkál a félsz: valamit folyton elszalaszt: az igazi élet elmegy mellette, s az idő őt könyörtelen és monoton egyhangúsággal sodorja magával. Mivel céljait túl hamar elérte, némi ürességet és kilátástalanságfélét érez; mintha mindenből kivonták volna az ízt, a zamatot. S mert nem tudja, létezik más érvényes terület is, mint a tevékeny realitás közege, nyílegyenes útjáról sosem tér le, sosem tesz kitérőket. Mert úgy véli: a lefelé, az érzelmek világába vezető ösvény a bizonytalanságba és züllésbe tart, a fölfelé kanyargó szerpentin vagy (amennyiben ateista) csupán káprázat, vagy (amennyiben hithű keresztény/muszlim/kopt vagy buddhista) már régóta a sajátja, hiszen vallásának minden előírását betű szerint betartja. Az ő szemében a spiritualitás csupán fantáziajáték, babona, a lélektan pedig a gyengék önigazolása, ahol vak vezet világtalant.
 
A Kimenekülő
 
 

Figura: a Tetszhalott
Énállapot: Felnőtt (játszmamentes)
Trikófelirat: ?Nem vagyok itt?, ?Magyarázkodva menekülök?
Redfield: Zárkózott

 

Aki a Kimenekülő karaktervédekezést használja, onnan ismerszik meg, hogy olyan, mintha ott se lenne. Amikor például számba vesszük, egy összejövetelen hányan voltunk jelen, őt a harmadik nekifutásra is kifelejtjük. Nem csoda: ahol élénk beszélgetés, izgalmas vita folyik, ott a háttérbe húzódva, mozdulatlanul ül, tekintete a semmibe réved, s gondolatai messze járnak. Amikor megszólítják, összerezzen, és zavartan próbálja felvenni a kapcsolatot a jelen valóságával.

Testalkata vékony, keze-lába hideg. Hétköznapi szóhasználatban is elvont filozófiai kifejezéseket használ. Kerüli az egyes szám első személyt, helyette inkább így kezdi mondatait: ?az ember?? Intellektualizál, vagyis problémáit igyekszik elvi síkra terelni. Önmagáról - hangjában némi megvetéssel vagy iróniával ? gyakran, mint harmadik személyről beszél.

 

E karaktervédekezés kialakulása az igen korai (gyakran még a méhen belüli) traumákhoz kötődik. A gyermeket már világra jötte előtt elutasították. Nemritkán úgy, hogy korábbi megszületési kísérleteinek abortusz vetett véget. Gyakorta más neműnek várták, az egyik szülő ellenezte a világra jövetelét, vagy megszületése után volt kitéve a fizikai megsemmisülés vélt vagy valóságos veszélyének. Az előzmények között sűrűn szerepel az első életévekben tapasztalt elhagyás vagy nagy ijedtség élménye is.

Az ilyen gyermek, ha veszélybe kerül, úgy védekezik, hogy megpróbál kimenekülni a testéből, s ez többé-kevésbé sikerül is neki. Mozdulatlanná dermed, szemében kihuny a fény, energiái elillannak. Olyan lesz, mint az a béka, vagy bogár, amelyre erdei sétánk során akaratlanul ráijesztünk: merevvé, tetszhalottá válik. A menekülésnek ezt a módját, mint vészkijáratot, e típus felnőtt korában is sűrűn használja. Amikor ordítozást hall - legyen az tőle akár három utcasaroknyira - gyomra görcsbe rándul, s kiszáll a lábából az erő. Úgy érzi, minden agresszió neki szól, és személyesen őt támadja.

 

Másik (ritkább) egérútja az elkerülő kommunikáció, a (ki)magyarázkodás képessége. E karaktervédekezést igen jól reprezentálja a Woody Allen által megformált figura, aki úgy igyekszik ép bőrrel kijutni az élet sűrű, sötét erdejéből, hogy a fák között lengő, általa képzelt fantomoknak (vagy bármely ártalmatlan arra járónak) önmagát, helyzetét, szándékait, valamint a másik vélt reflexióit megállás nélkül kommentálja, elemzi, magyarázza: kikezdhetetlen vád- és védőbeszédeket fogalmaz.

A Kimenekülő karaktervédekezést használó személy a közösségekben az el nem fogadástól, a visszautasítástól és a megszégyenüléstől tart. Ezért társaságban visszahúzódik, nem szól, nem bonyolódik tranzakciókba, távolról figyeli az eseményeket. A túlságosan közeli, intim kapcsolatokat eleve hárítja. Családjában is úgy érzi, külön áll mindenkitől. Anyja gyakorta igen erős karakter, aki vitán felül uralja környezetét - az apát azonban mégsem képes pótolni. Annak védelmező, földhöz kötő jelenléte híján a gyermek énje a biztonságot nyújtó szellemi szférákba, az absztrakciók világába húzódik vissza.
 
A Kimenekülőt kicsi korában többször is egyedül hagyták a bajban, innen ered kozmikus magányérzete és az a hiedelme, hogy a Föld hideg, rideg és ellenséges hely, ahol mindenki izolálódni kényszerül, és miként ő is folyvást az életben maradásért retteg. Meggyőződése továbbá az is, hogy a szépség és boldogság csupán hamis illúzió, melynek veszélyesen elhitető álarca mögül a kegyetlenség, a fájdalom és a borzalom realitása vicsorog elő. A Kimenekülő véli, saját problémássága csak az univerzum problémásságát növeli, így voltaképpen nincs joga létezni, s a világ teljesebb és boldogabb hellyé válna, hogy ő egy égi kéz (vagy saját maga) által egyszer s mindenkorra kiradírozódna a létezésből.
 
Gyakori testelhagyásai következtében fizikailag sem képes megerősödni, ezért szervezetében különféle krónikus betegségek ütnek tanyát. Bizalmatlanságát így saját testére is kiterjeszti, s szomatikus tünetei éppúgy zavarják, mint a külvilágból reá leselkedő ezernyi veszély.
 

Úgy tapasztalja, ritka jelenlétei okán nincs elég hatóereje ahhoz, hogy énállapotait megfelelő kontroll alatt tartsa; ezt különösen akkor ítéli aggasztónak, ha azok között veszélyt kereső, vakmerő, vagy agresszív karakterűek is akadnak. Ezért aztán retteg személyisége szétesésétől, vagyis attól, hogy a szalonképtelen és integrálatlan énállapotok egyszer csak fellázadnak, s dévaj kedvük szerint ízekre szaggatják a tudatát (ez tovább erősíti a testéből és a valóságból való kilépési kényszerét).

 
A Kimenekülő különbnek érzi magát mindenki másnál, egyedülállónak és kiválasztottnak. Úgy tartja, a világ méltatlan ennyi kiválóságra - ezzel magyarázza, hogy kreativitását és képességeit nem értékén kamatoztatja. A többi embert titokban lenézi és kissé megveti (?magamat? Ezeknek?!?). Eközben gyakran nem egy területen - sűrű távolléteinek köszönhetően - alaposan lemarad azoktól, akikkel együtt indult. És mert e hátrány behozásához erőn felüli erőbefektetésre és aktív jelenlétre volna szükség, melyre rendszerint nem vállalkozik, ezért inkább (látszólag fölényesen, valójában keserűen) egyszer s mindenkorra lemond arról, hogy bizonyos élmények, képességek, dolgok valaha is megszerezhetővé válhatnak számára.
 

Mágnesként vonzzák a szellemi és művészi területek, ám legfőképpen (mivel azt közvetlenül is megtapasztalta) a spiritualitás dimenziója. Az anyag, az anyagiasság, az érvényesülés és ügyeskedés ringjét messzire kerüli, s az ott viaskodókról megvető ajakbiggyesztéssel nyilatkozik. Csak ritka őszinte pillanataiban képes bevallani önmagának, hogy a szorító izzadt és egyszerű bajnokait tiszta szívből irigyli. Valójában olyan ő, mint Thomas Mann Krögere, aki az üvegajtón túlról figyeli a bálteremben mulatozókat, az örökké elérhetetlen, önfeledten kacagó, szőke és kékszemű Hans Hanseneket és Ingeborg Holmokat.

 

Személyiség tipológiák - A beagle

A beagle
 
 

A jóindulatáról és szelídségéről híres beagle, egyre nagyobb népszerűségnek örvend, nem csak az emberek között, hanem sajnos a gyógyszerkísérletek terén is.

A faj eredete sok évszázadra nyúlik vissza. Már a III. században írnak a bretonok beaglejéről, amelyet hajtóvadászatra használtak. A 16. században nyulat hajtottak vele. A 17. és 18. században a szegényebb polgárok tudatosan tenyésztettek ki nyulászó (harrier) kutyákat. A harrier kopók számtalan tulajdonsága összeolvadt néhány jól megkülönböztethető fajtává, köztük a mai beagle elődjévé. A beagle az angol arisztokrácia fényűző falkavadászatainak kopói mintájára születtek. A szegényebb rétegnek nyugodtabb, lassúbb, könnyebben kézben tartható kopóra volt szükségük. Pont amilyen a beagle.

A beagle középtermetű, szilárd testalkatú, erőteljes, mozgékony fajta. Kellemes megjelenésű, nagyon bizalomgerjesztő. Szinte vonzza a tekintetet. Szeme sötétbarna, élénk értelmes. Nyaka könnyedén ívelő, közepesen hosszú, izmos. A fülei bársonyosak és hosszúak. A mellkasa mély, háta egyenes. Ágyéka erős, nem kiemelkedő. Farka hosszú, egyenesen, terrieresen tartja. Mellső végtagjai egyenesek, izmosak, combjai erősek. Szőre sima, dús, közepes hosszúságú. Intelligens, jó idegzetű eb.

 
 

Családba kifejezetten ajánlják, végtelenségig türelmes, legendásan szelíd. Elfogadja a falkavezért, valamint a gyerekek védtelenségét ezért őszintén barátságos. Gyermekek iránti odaadó szeretete révén vált a legmegfelelőbb családi kutyává. Lakótelepi lakásban is tartható lelkiismeret furdalás nélkül. Mozgékony fajta, ám a napi séták eleget tesznek az igényeinek.

 

Kopó ösztönei miatt amint alkalmat lát a vadászatra, próbál eleget tenni neki. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szabadban kezelhetetlen. Olykor makacsságra is hajlamos, de ez csupán vadászösztöneinek tudható be. Nagyon értelmes, a felmerülő problémákat egyedül is megoldja. Ragaszkodó, engedelmes olyan fajta aki a rangsor iránt nem mutat különösebb érdeklődést.

A tudomány sok területén alkalmazzák a beaglet. A világ számtalan tudományos intézete nagy számban tenyészti.A viselkedéskutatás, valamint az onkológia különböző területein "szolgálja" a tudományt, mint kísérleti állat.

Személyiség tipológiák - Kretschmer-, Jung-, és Jaensch típustana

A XX. században három további, nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer, Jung és Jaensch típustana.

Kretschmer rendszerének megalkotásakor a testalkat és az elmebetegségek közti összefüggésekből indult ki. Vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a legtöbb estben három fő testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:

Aszténiás (leptoszom) alkat: sovány, nyúlánk test, a bordák előredomborodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bőr vékony, fakó. A koponya hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sűrű, a szemöldök dús. Nehezen megközelíthető, darabos, tépelődő, kitartó, akaratos, elmélyült, racionális.

 

Piknikus alkat: széles irányú testfejlődés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc, rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam. Életerős, vállalkozó, tetterős, felszínes, ciklotim, könnyed, társas kapcsolat igénye, gyakorlatias, kreatív.

 

Atlétikus alkat: erős izomzat és erős csontváz jellemzi. Vastag bőr, fejlett orr, áll és kezek jellemzik. Józan, kiegyensúlyozott, erős, nem mozgékony, állhatatos, szívós, befolyásolható, szűkszavú, szelíd.

 

 

Kretschmer leírta az elmebetegségek három fő formáját (skizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a testalkat és az elmebetegség típusa között szoros összefüggés van: a skizofrén elmebeteg az esetek többségében a leptoszom alkatú, a cirkuláris pszichotikus piknikus, az epilepsziás pedig atlétikus.

Miután Kretschmer nézete szerint az egyes elmebetegségekre jellemző lelki sajátosságok bizonyos mennyiségi határokon belül az egészséges emberekben is megtalálhatók, a végmérsékletnek ? testalkattól függően ? három típusa írható le:
  • Aszténiás alkat ? skizotim temperamentum
  • Piknikus alkat ? ciklotim temperamentum
  • Atletikus alkat ? viszkózus temperamentum
Oldalmenü
Szavazás
tetszik az oldalam?
igen
nem
Naptár